Szóval az úgy indult, hogy nekem nagyon tetszenek a külföldön már régóta népszerű, nálunk, Magyarországon még nem igazán elterjedt nagylátószögű objektívvel és vakuval készült portrék. Egyrészt itthon még sokszor hallani fotós körökben, hogy portrét csak 70-200 mm közötti fókusz távolságon lehet, illetve csak a természetes fény az igazi. Ez utóbbi gyakran úgy kerül szóba, mintha a vakuhoz szakértelem, vagy tudás hiánya miatt nyúlna az elkeseredett fotós.
Sose érdekeltek az ilyen előítéletek. Én szeretem ezeket a karakteres portrékat, egyrészt pont a világítás miatt, másrészt a látószög új perspektívát ad. És ugye ott van az, hogy kísérletezni kell.
Szóval ebben szellemben találkoztunk Zeninával (a név görög, a lány magyar). Nem ígértem jó képeket, de engem meglepett a végeredmény!
Helyszínnek a Nemzeti Színház környékét néztem ki, az időjárás kitűnő volt, bár kevesebb szelet, és kicsit több felhőt (a felhős ég fantasztikus a naplementében!) elviseltem volna. Fotós barátom javaslatait megfogadva álltam neki a fotózásnak.
Először állványra tettem SB800-as vakumat, és a színház melletti kis mélyedésben lévő kamarában készítettem pár képet.
Aztán összeszedtem a bátorságom, monopodra szereltem a vakut, és kimerészkedtünk a szélbe.
Innentől kezdve bal kezemben a monopoddal (rajta a vaku), jobb kezemben a fényképezőgéppel egyensúlyozva próbáltam kézzel fókuszálni (egy ősrégi, de nagyon jó objektívvel fotóztam), és ellenállni a szélnek. Szegnény Zenina meg fázott az egyre hűvösebb időben, de kitartott!
Íme pár kép a sorozatból!
